Vitéztelepi Mementó
Hová lett Szent László dicsősége, vad kunnal harcoló eszményképe, kard és kereszt hozománya, elveszett a kommunizmus hajnalára. Rég dicső volt csatába szállni, s nap mint nap a halállal hálni, nem tudni lesz e még holnap, s csak hinni, hogy a győztes te vagy. Az első világháború tüzes poklában, sok vitéz gázolt bokáig vérben, sárban. A mindig fortyogó Balkán földje, és Doberdó sziklája lett nekik temetője. Majd jött Trianon, s a nemzet halála, csonka Magyarország a maradtak hazája. A Lenin összes és tanai, a vörös bárók vérszomjas hadai. A kiszolgált hős vitézek, földet kaptak e vidéken. így lett Kelebia északi része, Vitéztelep, a keresztény hit bölcsője. Házak nőttek ki a földből, édenkert lett a csupasz mezőből, egy erős közösség született ott, ahol a hit, s a hazaszeretet alkotott. A templomiskola volt a helyi Sorbon, s a tudás itt sem volt pardon, járt a körmös a restnek, de sosem voltak híján a dicséretnek. Az innen kikerült diákok vitték a hírét a világon, hogy a szegénység csak egy állapot, melyet a tudással áthághatod. Majd porszem került az idilli képbe, a hős közösség szálka lett a vörös fenyőben. A pufajkás pribékek csak prédára lestek, ütöttek, vertek s házakat égettek. De még csak ez volt a kezdet, sokakat maguk ásatta gödörbe lőttek. A szent föld, melyért vérük ázott, most gyáván elkapart tetemükre hullott. Ki szerencsés volt, az lett kulák, s irány teherautóval a Hortobágy. Egy bőrönd az összes vagyon, látlak-e még Vitéztelep, nem tudom! Mint Karthágót egykor Róma, földjét sóval beszórva, úgy rombolta le ezt a kis oázist, a barbár vörös extázis. Helyi, vagy távoli utazó, ha egyszer utad erre lesz mutató, nézd meg a templomiskolát, mely mementóként még itt áll. Majd ha az időd még enged, egy szál virággal kezedben, lépj be a temető kapuján, s mondj e hősökért egy halk imát!
Vélemény, hozzászólás?