Vitéztelepi Mementó
 Hová lett Szent László dicsősége,
 vad kunnal harcoló eszményképe,
 kard és kereszt hozománya,
 elveszett a kommunizmus hajnalára.

 Rég dicső volt csatába szállni,
 s nap mint nap a halállal hálni,
 nem tudni lesz e még holnap,
 s csak hinni, hogy a győztes te vagy.

 Az első világháború tüzes poklában,
 sok vitéz gázolt bokáig vérben, sárban.
 A mindig fortyogó Balkán földje,
 és Doberdó sziklája lett nekik temetője.

 Majd jött Trianon, s a nemzet halála,
 csonka Magyarország a maradtak hazája.
 A Lenin összes és tanai,
 a vörös bárók vérszomjas hadai.

 A kiszolgált hős vitézek,
 földet kaptak e vidéken.
 így lett Kelebia északi része,
 Vitéztelep, a keresztény hit bölcsője.

 Házak nőttek ki a földből,
 édenkert lett a csupasz mezőből,
 egy erős közösség született ott,
 ahol a hit, s a hazaszeretet alkotott.

 A templomiskola volt a helyi Sorbon,
 s a tudás itt sem volt pardon,
 járt a körmös a restnek,
 de sosem voltak híján a dicséretnek.

 Az innen kikerült diákok
 vitték a hírét a világon,
 hogy a szegénység csak egy állapot,
 melyet a tudással áthághatod.

 Majd porszem került az idilli képbe,
 a hős közösség szálka lett a vörös fenyőben.
 A pufajkás pribékek csak prédára lestek,
 ütöttek, vertek s házakat égettek.

 De még csak ez volt a kezdet,
 sokakat maguk ásatta gödörbe lőttek.
 A szent föld, melyért vérük ázott,
 most gyáván elkapart tetemükre hullott.

 Ki szerencsés volt, az lett kulák,
 s irány teherautóval a Hortobágy.
 Egy bőrönd az összes vagyon,
 látlak-e még Vitéztelep, nem tudom!

 Mint Karthágót egykor Róma,
 földjét sóval beszórva,
 úgy rombolta le ezt a kis oázist,
 a barbár vörös extázis.

 Helyi, vagy távoli utazó,
 ha egyszer utad erre lesz mutató,
 nézd meg a templomiskolát,
 mely mementóként még itt áll.

 Majd ha az időd még enged,
 egy szál virággal kezedben,
 lépj be a temető kapuján,
 s mondj e hősökért egy halk imát!